Író: Gilles Ivain (Ivan Chtcheglov álneve).
Először megjelent: "Internationale Situationniste," 1. szám (1958. június)
Fordítás és HTML: P.G.
URAM, ÉN MÁS ORSZÁGBA VALÓSI VAGYOK.
Unatkozunk a városban, nincs többé naptemplom. A dadaisták csavarkulcsra kívántak lelni az elhaladók combjai között, a szürrealisták pedig kristályserlegre. Ennek befellegzett. Tudunk arcról olvasni minden ígéretkor, ez a morfológia minapi állása. A falragaszok költészete húsz évig tartott. Unatkozunk a városban. Piszkosul meg kell erőltetnünk magunkat, hogy a közterületek plakátjain új rejtelmeket fedezhessünk fel. A humor és a költészet minapi állása:
A pátriárkák fürdői
Hússzelető-gépek
Notre-Dame állatkert
Sportgyógyszertár
Mártírellátó
Áttetsző beton
Aranykezű fűrésztelep
Funkcionális rehabilitációközpont
Szent Anna Mentőállamás
Ötödik sugárút kávéház
Az Önkéntes utca meghosszabbítása
Panzió a kertben
Idegenek hotelje
Vad út
És az uszoda a Kislányok utcáján. És a Randevú utcai rendőrség. Az Orvosi-sebészeti Klinika és az ingyenes állásközvetítő iroda az Ötvösök partján. A Nap utcai művirágok. A Kastélypince Hotel, az Óceán Bár és a Sürgő-forgó Kávéház. A Korszak Hotele.1
És Dr. Philippe Pinel, az elmebetegek jótevőjének különös szobra a nyár utolsó estéin. Felfedezni Párizst.
És te, elfeledetten, emlékeid földúlva a földkeregség minden szörnyülködésétől, megfeneklettél Pali-Kao Vörös Pincészetében, zene nélkül és földrajz nélkül, immár nem úton a haceindába, ahol a gyökerek gondolnak a gyermekre, és ahol a bor egy naptár meséiben ér véget. Mármost ez eldőlt. A haciendát nem fogod látni. Nem létezik.
A haciendát meg kell építeni.
Minden város geológiai, és három lépést sem tehetünk anélkül, hogy legendáik minden káprázatával felvértezett fantomokba ne futnánk. Egy zárt tájon haladunk, melynek minden tájékozódási pontja szüntelen a múlt felé húz. Bizonyos mozgó nézőpontok, bizonyos futó távlatok betekintést engednek a tér eredeti elgondolásaiba, azonban ez az álomkép töredékes marad. Fel kell derítsük a népmesék és a szürrealista írások bűvös helyszínein: kastélyok, végeláthatatlan falak, parányi, elfeledett kocsmák, mamutbarlangok, kaszinók ablakai.
Ezek az elavult szimbólumok megőriztek némi katalizáló2 erőt, de közel lehetetlen felhasználni őket egy szimbolikus urbanizmusban, anélkül, hogy új jelentéssel feltöltve meg ne fiatalítanánk őket. Lelkivilágunk, amelyet a régi kulcsképzetek kísértenek, jóval a korszerűsített gépek mögött kullog. A különféle kísérletek, hogy új mítoszokba olvasszák a modern tudományt, továbbra is elégtelenek. Azóta az absztrakt elárasztott minden művészetet, különösen a mai építészetet. Tiszta plaszticitás, történet és élet nélkül. Pihenteti és lelohasztja a szemet. Találunk még töredékes szépséget másutt, míg a jövendőbeli szintézisek földje egyre távolodik, és távolodik. Mindnyájan az érzelmektől eleven múlt és a már-halott jövő között tétovázunk.
Nem fogjuk meghosszabbítani azt a mechanikus kultúrát és rideg építészetet, amely végső soron unalmas kikapcsolódáshoz vezet.
Új, mozgékony díszletek feltalálására vállakozunk. (...)
A sötétség meghátrál a világítás előtt, az évszakok a légkondicionált termek előtt: az éjszaka és a nyár elvesztik bájukat,3 és eltűnik a virradat. A városok embere azt gondolja, eltávolodik a kozmikus valóságtól, és már nem álmodik róla. Az oka nyilvánvaló: az álmok a valóságból indulnak ki, és benne teljesülnek be.
A technológia legújabb állása lehetővé teszi az egyén és a kozmikus valóság közötti szakadatlan kapcsolatot, míg kellemetlenségeit megszünteti. Az üvegplafon láthatóvá teszi a csillagokat és az esőt. A mobilház a nap felé fordul. Légréses falai lehetővé teszik, hogy a növények meghódítsák az életet. Sínekre szerelve, reggel a tenger felé mozdulhat, hogy este visszatérjen az erdőbe.
Az építészet a legegyszerűbb eszköz az idő és a tér összekötésére [articuler], a valóság irányítására, az álmokra bírásra. Nem csupán plasztikus összekötésről és irányításról, egy múlandó szépség kifejezéséről van szó, hanem egy olyan ráható irányításról, amely végtelen görbén jegyzi az emberi vágyakat és a haladást ezen vágyak beteljesülésében.
A holnap építészete tehát a mai tér- és időfelfogás megmásításának eszköze lesz. A megismerés és a cselekvés eszköze.
Az építészeti komplex átformálható lesz. Arculata, részben vagy egészben, lakói szándéka szerint fog alakulni. (...)
A múlt közösségei egy abszolút igazságot és kétségbevonhatatlan, mitikus példákat kínáltak a tömegek számára. A relativitás fogalmának belépése a modern szellembe lehetővé teszi, hogy megsejtsük a következő civilizáció KÍSÉRLETI oldalát, noha még mindig nem vagyok elégedett ezzel a szóval. Mondjuk inkább, hogy rugalmasabb, „mulatságosabb”. E mozgékony civilizáció alapjain az építészet – legalábbis kezdetben – a kísérletezés eszköze lesz az élet alakításának ezernyi módjával, egy szintézishez, amely csakis legendás lehet.
Egy mentális betegség hódította meg a bolygót: a banalizáció. Mindenkit hipnotizált a termelés és a kényelem – szennyvízcsatorna, felvonó, fürdőszoba, mosógép.
Ez a tényleges állapot, amely a nyomor elleni tiltakozásból született, céljain – az ember felszabadításán az anyagi vesződésektől – messze túllőtt, mostanra pedig gyötrő képzetté vált. A szerelem és az automatikus szemétledobó4 közül az összes ország fiatalsága a szemétledobót választotta. Elengedhetetlenné vált a szellem teljes fordulata elfeledett vágyak [désirs] megvilágításával és teljesen új vágyak megalkotásával. És intenzív propagandával ezen vágyak érdekében.
Már rámutattunk a szituációk megalkotásának szükségére [besoin], mint azokra az alapvető vágyakra, amelyeken a következő társadalom alapulni fog. A feltétlen alkotásnak e szüksége mindig is szorosan összefüggött annak szükségével, hogy az építészettel, az idővel és a térrel játsszunk. (...)
Chirico5 az építészet egyik legjelesebb előfutáraként fog fennmaradni. Ő birkózott meg a hiányok és a jelenlétek problémáival időben és térben.
Tudjuk, hogy egy tárgy, amely az első látogatás során nem tűnik fel tudatosan, a rákövetkező látogatás során hiányával egy meghatározhatatlan benyomást kelt: időbeli helyreigazítással a tárgy hiánya érezhetővé teszi jelenlétét. Jobban szólva: noha a benyomás általánosságban meghatározhatatlan marad, minősége azonban a hiányzó tárgy természete és a látogató által hozzá fűzött jelentőség szerint változhat, a felhőtlen örömtől a borzalomig (kevesbé számít, hogy ebben a bizonyos esetben az emlékezet ezen lelkiállapot hordozója. Csupán az egyszerűsége miatt választottam ezt a példát).
Chirico festészetében (az árkádok szakaszában) egy üres tér egy nagyon megtelt időt hoz létre. Könnyű elképzelni a jövőt, amelyet az ilyen építészek számára tartunk fenn, és a hatást, amellyel a tömegeken bírni fognak. Ma csupán megvethetünk egy századot, amely az ilyen maketteket az úgynevezett múzeumokba száműzi.
Az időnek és a térnek ez az új víziója, amely az eljövendő alkotások elméleti alapja lesz, még nincs készen, és nem is lesz készen teljesen mindaddig, amíg sor nem kerül a viselkedésekkel való kísérletezésére az erre fenntartott városokban, ahol szisztematikusan egyesíti, a kényelem- és biztonságminimumon túl, a nagy szuggesztív és befolyásoló erővel töltött épületeket a vágyakat, a múlt, a jelen és a jövő erőit, eseményeit szimbolizáló építményekkel. A régi vallási rendszerek, a régi mesék és a kiváltképp a pszichoanalízis ésszerű kiterjesztése az építészetre napról-napra sürgetőbbé válik, ahogy eltűnnek az okok, hogy szeressünk.
Mondhatni, hogy mindenki saját személyes „katedrálisában” fog lakni. Lesznek szobák, amelyek jobb álmokat csinálnak, mint a drogok, és lesznek házak, ami szeretetre bírnak. Mások ellenállhatatlanok lesznek az utazók számára...
Ezt a projektet hasonlíthatjuk a trompe-l’œil6 kínai vagy japán kertjeihez, vagy a Jardin des Plantes nevetséges labirintusához, amely a badarság teteje, Ariadnét munkanélkülivé teszi, bejáratára írhatnánk: A játék tilos a labirintusban!
Ezt a várost úgy képzelhetjük el, mint kastélyok, barlangok, tavak, stb... önkényes összekapcsolását. Ez az urbanizmus barokk szakasza lenne, a megértés eszközeként elgondolva. Azonban ezt az elméleti szakaszt már meghaladtuk. Tudjuk, hogy létrehozhatunk egy modern épületet, amely semmiben sem hasonlít egy középkori kastélyra, de amely mégis megőrzi és megsokszorozza a Kastély költői erejét (szigorúan véve legalább a vonalak megőrzésével, bizonyos más dolgok, a nyílások elhelyezésének, a földrajzi szituációnak, stb-nek az átültetésével).
Ennek a városnak a negyedei azoknak a különféle érzéscsoportoknak felelnének meg, amelyekkel nap-mint-nap véletlenszerűen találkozunk.
Bizarr Negyed – Vidám Negyed, különösképp lakhatásra fenntartva – Nemes és Tragikus Negyed (az illedelmes gyermekek számára) – Történelmi Negyed (múzeumok, iskolák) – Hasznos Negyed (kórház, szerszámboltok) – Baljós Negyed, stb... És egy Csillagóra, amely a növényfajokat a csillagritmussal mutatott viszonyaik szerint csoportosítja, egy ahhoz hasonló bolygókert, amelynek létesítését a Thomas nevű csillagász javasolja a bécsi Laaer Bergben. Ez elengedhetetlen ahhoz, hogy a lakóknak tudatot adjunk a kozmikusról. Talán egy Halál-negyed is. Nem meghalni, hanem békében élni, és itt Mexikóra gondolok és a kegyetlenség az ártatlanságban elvére, amelyik számomra napról-napra kedvesebbé válik.
A Baljós Negyed például kedvezően helyettesítené a lukakat,7 a poklok kapuit, amelyek hajdanán oly sok fővárosban jelen voltak: az élet ártó hatalmait szimbolizálták. A Baljós Negyednek semmi szüksége se lenne arra, hogy olyan valóságos veszélyeket rejtsen magában, mint a csapdák, a zárkák vagy az aknák. Megközelítése körülményes lenne, dekorja irtózatos (harsány sípok, vészcsengők, véletlenszerű időnként szirénák, szörnyűséges szobrok, motorokkal működő mobilok, úgynevezett autómobilok), és esténként olyan haloványan lenne kivilágítva, mint amilyen fényesen nappal, a tükröződések túlzó használatával. A középpontban „A Borzalmas Mobil Helye.” A piac telítődése egy termékkel a termék elértéktelenedését vonja maga után: a gyermekek és a felnőttek megtanulnák, a baljós negyed felfedezése során, hogy ne féljenek az élet nyomasztó megnyilvánulásaitól, hanem mulassanak rajtuk.
A lakók fő tevékenysége az ÁLLANDÓ DÉRIVE lesz. A táj változása óráról-órára teljes idegenség-érzetet8 [dépaysement] fog előidézni. (...)
Később, a gesztusok elkerülhetetlen kopása során, ez a dérive részben kilép az élmények területéről a reprezentáció területére. (...)
A gazdasági ellenvetés már szemlátomást sem állja meg a helyét. Tudjuk, hogy egy helyet minél inkább a játék szabadsága foglal el, annál nagyobb hatással van a viselkedésre, és annál nagyobb a vonzereje. Ezt bizonyítja Monaco, Las Vegas és Reno, a szabad házasság karikatúrájának roppant hírneve. Pedig ezek nem többek egyszerű szerencsejátékoknál. Az első kísérleti város bőven megélne a tolerált ás kontrollált turizmusból. Az elkövetkező avantgárd tevékenységek és alkotások önként ide irányulnának. Néhány év alatt a világ szellemi fővárosává lenne, és világszerte akként is ismernék el.
Gilles Ivain.9
A Lettrista Internacionálé 1953 októberében fogadta el Gilles Ivain beszámolóját az urbanizmusról, amely döntő szerepet játszott a kísérleti avantgárd által vett új irányzatban. Ezt szöveget két egymást követő, fogalmazásbeli különbségeket tartalmazó vázlatból állítottuk össze, amelyek az LI archívumában maradtak fenn, majd a Szituacionista Archívum 103-as és 108-as számú irataivá lettek.10
1 [Ezek mindnyájan létező utca-, stb. nevek Párizsból. A nevüket inkább lefordítottam, így talán közelebbinek érződik a szöveg.] 2 Kémiában katalizátornak nevezzük a reakciót meggyorsító anyagot. 3 Mielőtt az olvasóban kétely támadna, a párizsi negyven fokok ebben az időben hallatlanok voltak. A mai szélsőséges hőségek meglepően új (és egyre sürgetőbb) folyományai a jelenlegi társadalomnak. 1953-ban a legmagasabb párizsi hőmérsékletet augusztus 12-én mérték, 33 celsius fokot. (Ez közel azonos az akkori legmagasabb budapesti hőmérséklettel.) 4 „Vide-ordure”/szemétledobó – Nyitható rekesz, ami egy csövön keresztül a közös szeméttárolóba vezet. Ma már egyre inkább eltűnőben van, noha anélkül, hogy akárhol is helyébe lépett volna a szerelem. 5 Giorgio de Chirico (1888-1978): olsz szürrealista festő. 6 A trompe-l’œil a „szemet becsapó” festőművészet, amely megtévesztő módon mutatja be a valóságot. 7 „Trous” – szlengkifejezés a börtönre is. 8 Dépaysement: egy le nem fordítható kifejezés. Egy érzés, amelyet akkor érzünk, amikor egy teljesen új, ismeretlen helyen járunk. Nem pusztán negatív jelentéstartalmú szó. 9 Ivan Chtcheglov álneve. A Lettrista Internacionálé oszlopos tagja volt. Debord kizárása után is nagyra tartotta. Chtcheglov megkísérelte felrobbantani a az Eiffel-tornyot, mert annak fénye zavarta az alvásban. Később skizofréniával diagnosztizálták, és elmegyógyintézetbe zárták. Az IS 9. számában jelent meg néhány kivonat a Debordhoz és Bernsteinhez intézett leveleiből. 10 Megjegyzés a Internationale Situationniste 1. számából.