Író: Paul Mattick
Először megjelent: "Living Marxism," 1940 ősze.
Fordítás és HTML: P.G.
Lev Trockijjal a nagy bolsevik vezetők utolsója hullott el. Az elmúlt tizenöt évben az ő tevékenysége tartotta életben az eredeti bolsevik ideológia egy részét – a nagy fegyvert, amely átalakította a visszamaradott Oroszországot mai államkapitalista formájára.
Gyakorlatban mindenki bölcsebb, mint elméletben, tehát Trockij is teljesítményeivel sokkal nagyobb jelentőségre jut, mint azokat kísérő racionalizációival. Kétségkívül, Lenin mellett, ő volt az orosz forradalom legnagyobb alakja. Azonban a Lenin- és a Trockij-féle vezetők szükségessége és a hatás, amellyel ezek a vezetők bírtak, felfedi a proletár tömegek teljes magatehetetlenségét, hogy megoldják tulajdon, valódi szükségleteiket egy könyörtelen és éretlen történelmi helyzetben.
A tömegeket vezetni kellett; de a vezetők csakis saját szükségleteik szerint vezethettek. A bolsevikok által gyakorolt vezetőség szükséglete végül semmi mást nem jelez, mint a tömegek fegyelmezésének és terrorban tartásának szükségletét, hogy azok munkába álljanak és harmóniában éljenek az uralkodó társadalmi csoport terveivel. Ez a vezetőség-fajta önmagában bizonyítja az osztályviszonyok, az osztálypolitika és -gazdaság meglétét és a vezetők és a vezetettek kibékíthetetlen ellentétét. Lev Trockij elmagasló személyisége épp annyira felfedi a bolsevik forradalom nem-proletár jellegét, mint a mumifikált és istenített Lenin a Moszkvai Mauzóleumban.
Hogy néhányak vezethessenek, néhányaknak erőtlenek kell lenniük. Hogy a munkásság élcsapata lehessen, az elitnek el kell bitorolnia minden kulcspozíciót. Mint a régi burzsoázia, az új vezetőknek is meg kellett szereznie az uralmat minden termelő- és pusztítóeszköz fölött. Hogy kezében tartsa az irányítást, és hogy az hatékony maradjon, a vezetőknek folyvást erősíteniük kell magukat a bürokratikus terjeszkedésben, és folyvást meg kell osztaniuk az uralom alattiakat. Csak az urak lehetnek vezetőkké.
Trockij egy ilyen úr volt. Először ő volt az úri propagandista, a nagy és fáradhatatlan szónok, megalapítva vezető pozícióját a forradalomban. Aztán ő lett a Vörös Hadsereg megalkotója és ura, a Jobb és a Bal ellen, a bolsevizmusért harcolva, amelyet remélt, hogy szintén eluralhat. Azonban itt elbukott. Amikor a vezetők írják a történelmet, a vezetettek már nem számítanak; de el sem tűnnek. Trockij, bízva a nagy történelmi látványokban, elhanyagolta, hogy a bürokratikus fejlődés színfalai mögött is az a hatásos opportunista legyen, aki a világtörténelem reflektorfényében volt.
A nagy emberekre ma már nincs szükség. A modern propagandaeszközök akármelyik svindlerből hőst, akármelyik középszerű személyiségből mindentudó géniuszt faraghatnak. A propaganda tényleg akármelyik középszerű, ha nem ostoba, vezetőt, mint Hitlert vagy Sztálint, nagy emberré változtat. A vezetők egy, az adott társadalmi intézmények fenntartásán munkálkodó, szervezett, kollektív és igencsak intelligens akarat szimbólumaivá válnak. Trockij, Oroszországon kívül, hamar szakmabeli forradalmárok egy parányi szektájának és azok eltartóinak urává szorult. Ő volt „az Öreg,” a politikai színpadon egy mesterkélt növekedés kétségbevonhatatlan tekintélye, amely abszurditásra volt ítélve. Hogy a Negyedik Internacionálé ura legyen, mint ahogy ellenfele, Sztálin, a Harmadiké volt, megmaradt illúziónak, amelyet a sírba vitt magával.
Felesleges volna felderíteni Trockij személyes fejlődését; önéletrajza elegendő. Ahogy számos, irodalmi vagy egyéb képzettségét sem szükséges nyomatékosítani. Munkái, legfőképp Az orosz forradalom története, íróként és politikusként fogják nevét megörökíteni. Azonban valóságos szükséglet szembeszállni a Trockij-legenda fejlődésével, amely az orosz államkapitalista forradalom eme vezetőjét a nemzetközi munkásosztály mártírjává fogja faragni – egy legenda, amelyet a bolsevizmus minden más posztulátumával és aspektusával együtt el kell vetnünk.
Louis Ferdinand Céline azt mondta, hogy a forradalmakról húsz évvel később kell ítéletet mondanunk. És így téve, csak ítélő szavakat talált a bolsevizmusra. Számunkra azonban úgy tűnik, hogy a bolsevizmus mai újraértékelése moralizálás nélkül is megállja a helyét. Visszatekintve igen könnyű a bolsevizmusban meglátni a tőkés fejlődés új fázisát, amelyet az első világháború indított el. Kétségtelen, hogy 1917-ben Oroszország volt a tőkés világstruktúra leggyengébb láncszeme. Azonban a kapitalizmus egésze, magántulajdon-formájában, már a pangás szélén volt. Már képtelenség volt létesíteni és bővíteni egy laissez-faire-típusú, működőképes gazdasági rendszert. Csak a teljes centralizmus, a társadalom egésze feletti diktatórikus uralom ereje volt képes egy olyan kizsákmányoló társadalmi rendet létesíteni, amely a hanyatló világkapitalizmus dacára is képes volt bővíteni a termelést.
Kétségünk sem támadhat afelől, hogy a bolsevik vezetők, amikor létrehozták államkapitalista struktúrájukat – amely húsz év alatt az egész tőkés világ további fejlődésének példájává nőtte ki magát –, mélységesen hittek abban, hogy alkotásuk igazodott saját és a világproletariátus szükségeihez és vágyihoz. Amikor pedig rájöttek, hogy képtelenek változtatni azon, hogy társadalmuk továbbra is a munka kizsákmányolásán alapszik, megkísérelték e tényt megváltoztatni, oly módon, hogy mentségül egy elmélettel hozakodtak elő, amely a vezetők uralmát a vezetettek érdekeivel azonosította. Az osztálytársadalomban a társadalmi fejlődés hajtóerejétől – az osztályharctól – ezzel elméletileg megszabadultak; azonban gyakorlatban egy autoriter rezsimet kellett kifejleszteniük, a proletariátus diktatúrájának álcázva. Eme rezsim megalkotásában és álcázásának kísérletében a legtöbb babért Trockij aratta. A legvégsőkig ezekre a babérokra támaszkodott. Egyszerűen rá kell itt mutatni arra a legfelső szerepre, amelyet Trockij játszott a bolsevik Oroszország első mennydörgő éveiben, hogy megértsük, miért nem volt képes beismerni, hogy a bolsevik forradalom csupán a kapitalizmus formáját volt képes megváltoztatni, de a kizsákmányolás tőkés formáját képtelen volt megszüntetni. A korszak árnyéka elsötétítette felfogását.
A cárista Oroszországban uralkodó általános visszamaradottság csekény esélyt nyújtott az értelmiségnek, hogy helyesbítse álláspontját. A képzett középosztályok nem találtak kiteljesedésre ebben a pangó társadalomban. Később ez a szituáció párjára akadt az olasz és német középosztályi viszonyokban Versailles után, és az azt követő világválság nyomában. Mindhárom országban, és mindkét helyzetben, az értelmiség és a középosztályok nagy rétegei politicizálódtak és szembefordultak a hanyatló gazdasági rendszerrel. Szövetségesek és fegyverként felhasználható ideológiák után kutatva mindnyájuknak a társadalom proletár rétegei és minden más elégedetlen eleme felé kellett fordulniuk. Sem a bolsevik, sem a fasiszta vezetőség nem volt proletár, hanem középosztály-beli: a gazdasági pangás és atrófia állapotai alatt az értelmiség frusztrációjának eredménye voltak.
Oroszországban 1917 előtt egy forradalmi ideológiát fejlesztettek ki a nyugati szocializmus – a marxizmus – segítségével. Azonban az ideológia egyedül a forradalom cselekményét szolgálta, semmi egyebet. Folyvást módosítani és csiszolni kellett, hogy kiszolgálhassa az államkapitalista forradalom és nyerészkedőinek fejlődő szükségleteit. Legvégül ez az ideológia elvesztett minden kapcsolatot a valósággal, és vallásként szolgált, fegyverként az új uralkodó osztály fenntartására.
Ezzel az ideológiával a törekvő munkások támogatta orosz értelmiség a cárista társadalom felbomlásának, a parasztság és a munkásság közötti széles társadalmi résnek, a fejletlen proletár öntudatnak és a nemzetközi kapitalizmus általános gyengeségének köszönhetően meg tudta ragadni és tartani a hatalmat a háború után. Trockij, mivel az oroszosított marxi ideológia segítségével jutott hatalomra, hatalmat vesztve nem volt más választása, mint hogy a forradalmi ideológiát eredeti formájában tarsa fenn, szemben a marxizmus sztálinista elkorcsosulásával. Megengedhette magának ezt a luxust, minthogy megszökött annak a társadalmi rendszernek a vaskövetkezményei elől, amelyet ő maga segített létrehozni. Így méltósággal élhetett, vagyis ellenzékben. Azonban ha hirtelenjében újra hatalomra került volna, tettei nem különbözhettek volna Sztálinétól, amelyet olyannyira megvetett. Elvégre az utóbbi nem volt több, mint Lenin és Trockij politikájának szüleménye. Valójában a „sztálinisták,” mint különös embertípus, amennyiben irányíthatóak, éppen azok az emberek, akiket a vezetők, mint Lenin és Trockij a legjobban igényelnek és a legjobban szeretnek. Azonban a kocka néha megfordul. A hatalomra emelt bolsevik alattvalók értik a legjobban, hogy az egyetlen zálog a biztonságra a bebörtönzés, a száműzetés és a gyilkosság.
1925-ben az elnyomó módszerek még nem voltak elég fejlettek ahhoz, hogy abszolút hatalmat biztosíthassanak a nagy vezetőnek. A demokratikus kapitalizmus hagyományai még gátolták a diktatórikus eszközöket. A vezetőség megmaradt Lenin halála után, de Vezető még nem volt. Noha Trockij száműzetésbe kényszerült, az autoriter kormányforma éretlensége tizenöt évig megkímélte az életét. Nem sokára Sztálin régi és új ellenzékét egyaránt könnyedén elpusztíthatták. Hitler elsöprő sikere „a hosszú kések éjszakájában,” amikor egyetlen merész suhintással leölte a teljes hatásos ellenzékét, megmutatta Sztálinnak, hogyan kezelje saját problémáit. Bárki, aki gyanúba esett, hogy egykor Sztálin ízlésének vagy abszolút uralmának kellemetlen gondolatokkal játszadozott, bárki, aki kritikai készségeinek köszönhetően gyanúba esett, hogy a jövőben elérheti az esélytelenek és a kiábrándult bürokraták készséges füleit, azzal végeztek. Nem azon a nibelungi módon művelték ezt, mint amivel a német fasiszták megszabadultak Röhmtől, Strassertől és a továbbiaktól, hanem a moszkvai perek eldugott, áskálódó, cinikus módján, hogy még a lehetséges opportunisták halálát is kihasználják a mindenkit felkaroló, szeretett vezető, Sztálin még nagyobb dicsőségére. Akik a meggyilkoltak kiüresedett tisztségeit elfoglalták, azok tetszése biztos volt. Hogy a széles tömegek örömmel fogadják az „öreg bolsevikok” nyomorúságos végét, az csupán a propagandaminiszter dolga volt. Ezáltal Oroszország egésze, nem pedig csak a vezető bürokrata csoport végezte ki „a munkások szülőföldjének árulóit.”
Noha titokban, zárt körű összejöveteleken ünnepelték Trockij halálát, a sztálinizmus védelmezői tettetett naivitással azt kérdezik, hogy mi érdeke is lenne Sztálinnak eltenni Trockijt láb alól? Elvégre mit árthatott volna Trockij a nagy Sztálinnak és hatalmas Oroszországának? Azonban; egy bürokrácia, amely képes több ezernyi könyvet elpusztítani azért, mert bennük áll Trockij neve, újra- és újraírni a történelmet, hogy a leölt ellenzék minden teljesítményét eltörölje, egy bürokrácia, amely képes megrendezni a moszkvai pereket, az biztosan képes egy gyilkos felbérlésére, vagy arra is, hogy találjon egy önkéntest, aki elhallgattatja az egyetlen széthúzó hangot az orosz uralkodó osztálynak szóló magasztalás különben tökéletes harmóniájában. Annak tükrében, hogy még a kommunista párt utolsó páriája is önhitten azonosul vezetőjével, hogy mihelyt szembesülnek az igazság tükrével, azok ostoba fanatizmusról tanúskodnak, nincs semmi csodálkoznivaló Trockij meggyilkolásán. Az a csoda, hogy nem ölték meg hamarabb. Hogy megértsük Trockij megmerénylését, csak pillantást kell vetnünk akármelyik bolsevik szervezet, tehát Torckij szervezetének is mechanizmusára és szellemére.
Mi kárt tehetett volna Trockij? Pontosan azért gyűlölte az uralkodó bolsevik bürokrácia, mert nem szándékozott ártani az ő Oroszországának és az ő munkásállamának. Pontosan azért gyűlölték a különálló kommunista pártok tulajdonosai a trockistákat az országokban, ahol azok megkapaszkodtak, mert a legkisebben sem változtattak a Lenini párton, mert szellemük a bolsevizmus szelleme maradt.
A történelem sebes léptei akármelyik látszólagos képtelenséget lehetővé teszik. Oroszország nem immunis a jelenlegi világeseményekre. Egy ingadozó világban minden kormány instabillá válik. Senki sem tudja, hogy hol csap le legközelebb a hurrikán. Minden lehetőséggel számolni kell. Minthogy Trockij ragaszkodott 1917 örökségének megvédéséhez, minthogy bolsevik maradt, aki az államkapitalizmusban látta a szocializmus alapját és a párt uralmában a munkásuralmat, minthogy semmi mást nem akart, csak Sztálin és a Sztálint támogató bürokrácia lecserélését, nagyon is veszélyes volt az utóbbira nézve.
Hogy voltak más érvei, mint a „permanens forradalom,” a „szocializmus egy országban,” stb. szlogenjei ellen, az egész jelentéktelen, mivel ahogy a forradalom örökléte, úgy Oroszország elszigeteltsége sem szlogeneken és politikai döntéseken múlik, hanem olyan valóságokon, amelyek felett a leghatalmasabb pártnak sincs hatalma. Ezek az érvek csak elfedni irányulnak azokat az igencsak átlagos érdekeket, amelyekért a politikai pártok harcolnak.
Trockijt politikájának, az orosz színpadra tekintettel, nem-forradalmi jellege tette olyan veszélyessé. Az orosz bürokrácia igencsak jól tudja, hogy a jelenlegi világhelyzet nem a világproletariátus érdekei szerinti forradalmi változások felé hajlik. A diktátorok és a bürokraták a diktatúra és a bürokrácia fogalmai szerint gondolkodnak. A trónbitorlókat félik, nem a az utca csőcselékét. Napóleon könnyedén elbánt a felkelő tömeggel; de sokkal inkább nehezére esett leszámolni Fouché és Talleyrand fondorlataival. Egy élő Trockijt az orosz bürokrácia alsóbb rétegei visszahívhattak volna, mihelyt adott az alkalmas pillanat. Sztálin leváltásának, a diadalomnak esélye azon múlott, hogy Trockij kritikáját Sztálin személyes, brutális komorságára, a sztálin-csatlósok émelyítő, hirtelen meggazdagodott magatartására korlátozza. Rájött, hogy egyedül a bürokrácia jelentős részének segítségével juthatott újra hatalomra, hogy egyedül egy palotaforradalom vagy egy sikeres Röhm-puccs nyomában foglalhatja el újra helyét a Kremlinben. Ahhoz túlságosan is realista volt – politikai programjának minden kényelmes miszticizmusa ellenére, hogy ne jöjjön rá, mekkora butaság az orosz munkássághoz folyamodni, azokhoz a munkásokhoz, akik mostanra meg kellett tanulják, hogy új uraikban új kizsákmányolóikat lássák, és hogy félelemből és szükségből tűrjék meg őket. Nem megtűrni, nem elfogani az új helyzetet azt jelenti, hogy feladjuk annak lehetőségét, hogy jobbítsuk saját helyzetünket; és mindaddig, amíg az orosz gazdaság növekszik, az egyéni törekvések és az egyini apológia fogja uralni az egyéneket. A balekok hozzák ki a legjobbat egy olyan helyzetből, amelyről úgy érzik, hogy erőtlenek megváltoztatni azt. Éppen azért, mert Trockij nem forradalmár, hanem a fennálló orosz viszonyok között puszta vetélytárs volt a vezetésért – készen követni egy bürokrácia felszólítását az újjászerveződésben, mihelyt egy nemzeti válság megköveteli Sztálin leköszönését – egyre veszélyesebbé vált a jelenlegi uralkodó klikk számára, ahogy az hatalmas, új imperialisztikus kalandokra tört, és tör most is. Trockij meggyilkolása egy az orosz imperializmus újjászületésének számos következményei közül.
1917-ben Trockij oly kevéssé tudta, mint mi magunk, hogy a bolsevik forradalom egy nemzetközi fasisztikus mozgalomba és még egy világháború előkészítésébe és véghezvitelébe torkollik majd. Ha tisztában lett volna ezzel a fejlődési iránnyal, akkor vagy már húsz éve végeztek volna vele, vagy ő foglalná el ma Sztálin helyét. Ekképp pedig a nemzetközi munkásosztály és a világ békéjére törő fasiszta ellenforradalom áldozataként végezte.
Annak ellenére, hogy Sztálin megölte Trockijt, annak ellenére, hogy a bolsevizmus minden formájának helyét átvette a fasizmus, Trockij történelmi szerepének utolsó átértékelése Leninnel, Mussolinivel, Szálinnal és Hitlerrel egy vonalba kell helyezze, mint egy olyan világméretű mozgalom egyik nagy vezetőjét, amely megkísérelte, tudatosan és tudattalan, meghosszabbítani a tőkés kizsákmányoló rendszert, kezdetben a bolsevizmus által kifejlesztett, majd a német fasizmus által tökéletesített módszerekkel, és legvégül megkoronázva abban az általános mészárlásban, amelyet ma élünk át. Aztán – a munkásmozgalom kezdetét veheti.